a napsütötte sávban

itt még a szagok is mások voltak”

(isaac bashevis singer)

new york, madison avenue

ha azt mondod, new york, azt mondom,

madison avenue, éjszaka van, megyek

lefelé a 31. utca irányába, valami

szendvicset keresnék éppen, és egyáltalán

nem tudom elképzelni, hogy innen lesz

még valaha is hazatérés, szemetes

zsákok közt félálomban lebegek, valami

arabbal együtt, mahmoudnak hívják,

mahmoud vagyok, mondja, mahmoud shuqair,

mondja, jeruzsálemi palesztin vagyok,

mondja, és mosolyog hozzá, zuhog éppen az

eső, fáradt vagyok, bemenekülünk valami

étterembe, ő meg csak mosolyog, kedves

alak ez az arab, gondolom magamban, nem

akarom megbántani, igal sarnával talál

kozunk aztán, évek óta nem láttam, igal

sarna vagyok, mondta egyszer, valamikor,

évekkel ezelőtt, igal sarna vagyok, tel

avivból, mondta, most, meglepetésemre,

összeölelkezik a palesztin arabbal, csak

nézem ezt a szokatlan találkozást, is

mered, kérdezem tőle, ti ismeritek egymást,

kérdezem, inkább csak meglepetten, ott

a new york-i utcán, az éjszakában, aztán

hirtelen egyedül maradok, a 31. utca és

a madison sarkán, és szó nélkül hagyom,

ahogy az arcomon végigcsorog az eső ---

 

new york, baránszky nélkül

tulajdonképpen new york baránszky nélkül is new york,

nem kell tehát azt gondolni, hogy akkor most meg

változnak az utcák, biztos vagyok benne, hogy például

a 31. utca ma is éppen ott van, ahol akkoriban volt,

amikor még előtte voltunk ennek az ügynek, amiről

beszélnem kellene, de nem tudok róla igazán beszélni,

és a times square is biztosan ugyanaz, meg a madison

avenue is biztosan változatlan, sőt, szerintem az a lerob

bant fekete gitáros is ott áll még a broadway sarkán

és rekedtes hamis hangján jagger-nótákat énekel

azóta is, szóval, nem változott semmi, a dolgok

elképesztően változatlanok néha, csak éppen túl

vagyunk egy temetésen, egyébként szép idő volt, de

tényleg, csak a koporsó tűnt nagyon rövidnek, vala

hogy olyan kicsi koporsód volt, hihetetlenül kicsi,

belefértél tulajdonképpen?, nem volt szűk ott a hely?,

kérdezem magamban, de legyintek rögtön, hisz az idő

az olyan gyönyörű volt, úgyhogy ha majd new yorkba

mész, akkor csak ne panaszkodj az ottaniaknak ---

 

akkor éjjel

bob vagyok, mondta, szólíts bobnak, és a keze,

a kezével már intett is a sárga taxi felé, nem,

nem volt sok választásom, ott, ott, akkor éjjel

a central park és a hetvennegyedik utca

sarkán, nem volt választásom, ha nem akartam

végképp egyedül maradni a new york-i éjszaka,

a new york-i éjszakában, ez legalább egy taxi,

gondoltam, és oké, bob, minden világos, persze,

egy csöppet sem csodálkozott, természetes,

természetesnek vette, hogy beültem mellé

a taxiba, tíz perce, ha ismertem akkor,

a verseiről magyarázott nekem, a verseiről

meg a költészet fontosságáról, csak annyit

tudtam, hogy nem akarok egyedül maradni

ott, a new york-i éjszakában, semmiképpen

sem akarok egyedül maradni, már indultunk

is, keresztül a harlemen, a kocsmák előtt feketék

támasztottak, támasztották a falat ráérősen,

mi csak mentünk a sárga taxival, sötét kapu

aljakat, lerobbant autókat láttam, bob eszelősen

és boldogan magyarázott valamit a vers,

a verseiről, meg a költészet jelentőségéről, és

feltétlen fordítsam magyarra, magyarul akar

először megjelenni, mert a magyar az egy ős,

ősi és misztikus ködökbe vesző gyönyörű nyelv,

és valami ősi és misztikus ködökbe vesző

gyönyörű nyelven dalolni kezdett, és énekelt,

és énekelt ott, abban az álmos-puhán siető

különös taxiban, ott, a new york-i tájban ---

 

iowa city

valami ismeretlen utcán megyek végig, valami

ismeretlen házat keresek, éjszaka van, mellettem

lépdel valami fura, ismeretlen, lila parókás fiatal

nő, angolul beszélgetünk, éjszaka van, meleg

augusztus végi éjszaka, és nem hiszem, hogy

valaha vége lesz ennek a sétának itt, és nem

hiszem, hogy valaha véget akarok vetni ennek

a nyár végi éjszakának, nem történik semmi,

csak hihetetlen, hogy itt vagyok, távoli földrész,

távoli, ismeretlen táj, hihetetlen, hogy mégis

ismerős minden, hogy mégis minden változatlan,

hogy ismerős ez az ismeretlen utca, hogy ismerős

ez az ismeretlen város, és ez az éjszaka ---

 

az első napokban

az első napokban, aztán az első hetek

ben is féltem, hogy rájönnek, nem tudok

normálisan angolul, és akkor majd mit is

mondanak, gondoltam akkor, aztán ott

tartózkodásom harmadik napján megérkezett

konyha- és fürdőszobatársam, igal sarna

tel avivból, vékonyan, valami kékes öltönyben

ült ott, a földszinti társalgóban, és máris

a társaság központja volt, egyfolytában

beszélt, rögtön kiderült, hogy közös lesz

a fürdőszobánk meg a konyhánk, azt hittem,

rossz angolságom miatt majd nehezen teremtek

kapcsolatot vele és a többiekkel, aztán mégis

minden simán ment, éppen igalnak köszönhetően

magam is a társaság közepén találtam magam

pillanatok alatt, szinte mindig együtt voltunk,

és szinte mindig beszélt, mindig magyarázott

valamit, az ő angolja sem volt tökéletes, ez is

meglepetés volt nekem akkor, talán azt hittem,

hogy izraelben mindenki tökéletesen beszéli ezt

a nyelvet, nem is tudom, aztán mesélni kezdett,

arról beszélt, hogyan menekültek a szülei

lengyelországból tel avivba a háború idején, és

fényképeket is mutogatott, az apjáról beszélt

főleg, aki nemrégen halt meg, és közben ott

ültünk iowában, két kis kollégiumi szoba közös

konyhájában, és valahogy mindent megbeszéltünk,

földrésznyi messzeségekből odatévedt, beszédre

éhes, nyugtalan utazók ---

 

steve, a magyar

a főnököt steve-nek hívják,

steve unger a neve, majdhogynem

magyar, merthogy osztrák, és az innen

nézve, pontosabban onnan nézve

szinte magyarország, szóval

bécsből ment ki a családja a nagy amerikába,

és a nagypapája még pistának szólította őt,

néha-néha, amikor jókedve volt,

ezt büszkén meséli nekem, angolul, persze,

merthogy nem tud egy szót se magyarul,

de ez természetes,

csak néha mond annyit, hogy piszta fagyok,

és közben mosolyog hozzá, mint egy eszelős,

ilyen a főnök,

a társaság, az ösztöndíjasok társaságának főnöke,

a vezető tanár,

akinek az a feladata,

hogy mindenféle érdekes programokkal

szórakoztasson minket, és mi valóban boldogok vagyunk,

hogy steve, ez a csodás amerikai bécsi magyar

itt a távoli földrészen mindenféle programokat

biztosít a számunkra, ez valóban nagyszerű,

erre valóban alig-alig számítottunk,

jaj, de nekünk, mondom igalnak,

meg ayetának, meg kangnak is, bernardónak is,

bizony, nagyon nekünk, bólogat bernardo,

miközben láthatóan nem érti,

miért is kellene boldognak lennie,

és csak annyit lát, hogy valamiért

már én sem vagyok olyan igazán boldog ---

 

először csak ketten jöttek

először csak ketten jöttek, két olyan tipikus

amerikai családból való lány, akik

büszkék arra, hogy ők amerikaiak, és pu

ritánok meg amit akarsz, merevek és hi

degek, miként az jégcsapok, ahogy

szoktad mondani, aztán meg egyfolytában

vigyorognak hozzá, és ha azt mondják neked

az utcán, hogy háj, akkor iszonyúan közvetlennek

hiszik magukat, szóval, először csak két ilyen ame

rikai csaj jött, letették a seggüket a padlóra, úgy

tettek, mint akik nagyon lazák, néztem a tel

avivi lakótársamat, mit szól ehhez a közvetlenséghez,

igal, tudod, így hívták a tel avivi lakótársam, szóval

igal láthatóan elhúzta a száját, aztán odasúgta, hogy

vigyázni kell, mert majd feljelentenek valami

szexuális zaklatásért, és akkor nekünk lőttek,

akkor már én is sejtettem, hogy ebből nem lesz valami

komoly buli, később még jött egy harmadik

is, barna zacskóban hozott egy üveg kaliforniai

bort, a kaliforniai boroktól mindig émelyegnem kell,

egyszerűen felfordul tőlük a gyomrom, aztán a negyedik

is megjött, még az volt a legszimpatikusabb,

kedvesen előadta, hogy hellóvín alkalmából

még tűzijáték is lesz a kollidzs előtt, aztán be

szélgettünk mindenféléről, és közben megjött

az ötödik is, vele a hatodik, és egyre többen

jöttek, és aztán már vagy tízen voltak, és csak

mosolyogtak, meg minden, és iszonyú lazán jöttek

még kábé húszan, és én émelyegtem a kaliforniai

bortól, és remegtem, és utáltam az egészet, és

felfordult a gyomrom, és ordítottam, és zihálva

ébredtem fel, és folyt rólam a víz, ott, messze,

amerikában ---

 

a napsütötte sávban

jennifernek kék haja van, csak

néhol vannak a hajában narancssárga

tincsek, aranyos lány, mindenki

nagyon kedveli, én is nagyon ked

velem, össze is jött már fabiannal,

aki meg argentin, más jellegzetessége

nincsen, teljesen normális argentin

családapa, mellette költő, meg

szerkesztő is, csak éppen kicsit

összejött jenniferrel, elég furán

néznek ki együtt, nem mintha

baj lenne jenniferrel meg a kék

hajával, csak olyan izgága típus,

és folyton okoskodik, szegény

fabian meg igazán jelenték

telennek tűnő valaki, nem is tudom,

kettőjük közül ki a furcsább nekem,

aztán ott van még bernardo is,

aki joe-val jött össze, joe nagyon

fej, szintén költő, meg novellákat is

ír, keménykötésű srác, bernardo

egyébként brazíliából jött, regényíró,

azt mondják, ő itt a legjobb, intelligens

és érzékeny, szóval, bernardo és joe jobban

összeillenek, mint jennifer és fabian, meg

boldogabbnak is látszanak, de igazán

nem a jennifer kék haja miatt, nem

hiszem, hogy a kék haja szerepet

játszana ebben, egyébként pedig az

orosz költőnő, anasztázija bernardóba

szerelmes, ezt már bernardónak is

mondtuk, de ő csak nevetett ezen, meg

azon is, hogy anasztázijának már erotikus

álma is volt bernardóval, szóval, jól meg

vannak, csak én fekszem egyedül, itt,

iowa bükkfái alatt, az árnyékok közt, épp

a napsütötte sávban ---

 

ráchelnek hívták

kipát hordott a fején,

ráchelnek hívták, és

valami keresztény vallási

közösséghez tartozott,

tizennyolc éves volt, még

szűz, ezt általában mindenkinek

rögtön elmondta, szinte kézfogás

helyett, hogy ő még szűz, és

nagyon fontos, hogy a fiú is,

akivel majd először együtt,

hogy az is szűz legyen, úgy

menjenek a házasságba, és

akkor majd a házasságkötés

után mindenki boldog lesz, és

egymást fogják nevelgetni, mert

a férfiak állatok, úgy általában,

és meg akarják erőszakolni a nőket,

ezt úgy röviden és nagyon

természetesen mondta el

rövid beszélgetés után, igal

kérdezgette, hogy a neve meg a

kipa, meg a keresztény vallási

közösség hogyan jön össze, és

hogy miért is keresi az idősebb

férfiak társaságát, szóval, jól el

beszélgettünk, megittunk hárman

majdnem egy fél üveg bort, aztán

éjjel egykor alig akart elmenni, még

megkérdezte, hogy vajon mahmoud,

a palesztin író alszik-e már, és egészen

komolyan be akart kopogni a szobájába,

hogy beszélgessen vele is kicsit, mire

igal azt találta mondani, hogy ha így

folytatja, akkor feljelentjük

szexuális zaklatásért, erre csodálkozott

kicsit, és úgy hajnali fél kettő felé végre

eltakarodott az emeletről ---

 

olga arról nevezetes

olga arról nevezetes, hogy nem tud

angolul, csak oroszul, és mindig

titokzatosan mosolyog, meg egyébként

is nagyon kifinomult, meg lágy, meg

minden, nagy megértéssel néz a fér

fiakra, mint aki tudja, hogy mi miért

nézünk nagy megértéssel ő, szóval,

olga egyáltalában nem beszél angolul,

csak anasztázijával tud kommunikálni,

aki viszont úgy beszél angolul, mintha

gyerekkorában new yorkban a central

parkban akarták volna többször is meg

erőszakolni, és különben olyan, mint

egy kismalac, pufók és aranyos, rend

szeresen bernardóval álmodik, erotikus

álmai vannak barnardóval, azt álmodta

a múltkor éjjel is, hogy a szájába vette

bernardo farkát, és ezt aztán el is mesélte

mindenkinek, csak persze bernardónak

nem, mi viszont elmeséltük neki, mármint

bernardónak, aki csak nevetett az egészen,

őt egyáltalában nem érdeklik a nők, ezt

szegény anasztázija nem tudja, micsoda

csalódás lenne neki, ha tudná, egyébként

olga sem tudja, persze ő csak azért nem

tudja, mert nem tud angolul, bár próbáltuk

elmondani neki, soha nem fogom elfelejteni

igal kézmozdulatait, ahogy magyarázza

olgának, hogy bernardo meg joe, és olga

meg csak néz, és nem érti, és rázza a fejét,

és amikor megérti végül, akkor is csak néz,

és nem akarja hinni, hogy szegény anasztázija

hiába álmodik, hiába álmodik szépet és jót,

hiába boldog az álma, hiába,

hiába, hiába, hiába ---

 

négy darab negyeddolláros

négy darab negyeddolláros

van nálam, benézek tehát

a biliárdszobába, ott van

hai, a vietnámi gyerek,

vele fogok biliárdozni,

igaz, hogy elég nehéz eset,

nagyon okosnak és udvariasnak

hiszi magát, közben meg csak

simulékony, meg ravaszkodó,

állandóan mosolyog, keep smiling,

mondja az amerikai, nem mintha ő

amerikai lenne, nem, egyáltalában

nem, de megtanult mosolyogni,

mert hatéves volt, amikor

vietnámban megverték

az amerikai hadsereget,

szóval, ő lesz az ellenfelem

biliárdban, nagyon jónak

gondolja magát, és

nem szeret veszíteni;

különböző trükköket vet be

a győzelem érdekében,

dzsungelharcot folytat,

hátulról támad, ha kell;

tisztára vietnámban érzem

magam, én lazább és puhább is

vagyok, ezért is veszítek mindig;

aztán kiderül, hogy a dzsungelharcos

húga new yorkban jár egyetemre,

egyik volt hazai barátnője meg

los angelesben dolgozik, vékony

és gyönyörű, igazi vietnámi szépség,

egy napon meg is látogatja a szomorú

dzsungelharcost, éjszaka aztán

nem lehet tőlük aludni,

egyfolytában hangoskodnak

a szomszéd szobában,

iszonyúan örülnek egymásnak,

csak én nem örülök nekik, hiába,

önzo vagyok, nincs bennem

baráti szellem, reggel hai

azt terjeszti rólam, hogy én

"was very noisy", és biztos valami

"young lady" volt nálam éjszaka,

ezt magyarázza mindenkinek,

közben pedig a hosszú combú,

keleti szépség barátnőjének

mindenféle extra kajákat vásárol,

és még velem viccelődnek a többiek,

őt meg békén hagyják, ráadásul

hanoiról meg saigonról beszél, és

mond valamit arról, hogy budapest is,

hogy mi is, meg ők is, és ezzel már

tényleg nem tudok mit kezdeni,

le kell, hogy győzzem, és le is győzöm

hait, biliárdban, ezen az estén ---

 

valahol messze, koreában

ayeta ugandai, kicsit kövérkés,

nagy mellei vannak, nem beszél

rendesen angolul, pedig ez

az anyanyelve, és mégis,

mintha óbudai lenne, ha érted,

mire gondolok, én csak tudom,

ott nőttem fel, mármint óbudán,

ezért mondhatom azt, hogy óbudai,

szóval, látszik ayetán, hogy nem

nagyon tud azzal mit kezdeni, hogy

most itt van amerikában, olyan

külvárosi viccei vannak, a múltkor

is azt mondja nekem, hogy fáj a hasa,

és hogy valamit biztosan tettem

bele, mármint a hasába, hogy

ennyire fáj neki, mit mondjak,

hirtelen köpni-nyelni nem tudtam,

ő meg csak néz rám, mintha

valóban tehettem volna a hasába

valamit, aztán meg eszméletlenül

szélesen elvigyorodik, nagy, egész

séges hófehér fogait rámvillantja,

és ekkor vagyok csak biztos abban,

hogy vicc volt az egész, nem kell

attól tartanom, hogy feljelent valami

olyasmiért, amit el sem követtem,

vagy amiről azt sem tudom,

hogy azért fel lehet valakit jelenteni;

ayeta barátnője a koreai kang,

aki szerintem nehezebb eset, ha

lehet ezt mondani, ő már azt is

túlzott közvetlenségnek tartja, ha

ránézel és beszélsz hozzá, ha pedig

véletlenül barátkozni akarsz vele,

akkor először is megrémül, aztán

napokig beteget jelent, és lótusz

ülésben meditálja végig éjjeleit,

bízva házi buddhája megváltó

erejében, mindezt leszámítva

kedves meg szerény is, mint

valami érzékeny-sápadt virág,

érzékenyen és sápadtan írja a regényét

valami feleségről, aki sárga virággá

változik a férje mellett, és sárga

virágként haldoklik némán valami

nagyon kicsi kis teraszon, valahol

messze, koreában ---

 

karen

karen,

azt mondja, karen,

hogy karennek hívják, hogy

így hívják, nekem meg rögtön

az anna karenina jut eszembe,

pedig nem is orosz, hanem kínai,

egy nagydarab kanadai kínai nő, aki

büszke arra, hogy kínai, miközben

ő már kanadában született, és most

büszkén tanul amerikában, mert

megteheti, ilyenek ezek a kínai nők,

akik kanadaiak is, meg karennek is hívják őket,

csak úgy tanulnak amerikában, iowában,

és csak úgy jól érzik magukat, bérelnek

egy lakást, és ott, a bérelt lakásban is

jól érzik magukat, beülnek az iowai

kávéházba, és kínai teát isznak,

kínai ételeket esznek, aztán kínai

ruhadarabokban járnak az utcán, és

büszkék arra is, hogy mindenféle kínai

csecsebecséket vásárolhatnak akárhol

amerikában, és arra is büszkék, hogy

van nekik emlék, kínai emlék van nekik

san franciscóból, new yorkból, chicagóból,

mert a műanyag háromcentis empire state

buildingre is az van ráírva mákszemnyi betűkkel,

hogy made in china,

karenben így nő, így növekszik a hazaszeretet,

mert minden, amihez nyúl, kínai, ha magához nyúl,

az is kínai, és ezt is élvezi nagyon, és ezt nagyon,

nagyon élvezi ő ---

 

mary mondta, hogy

mary mondta, meg peter is, hogy

rowena a filippiniek országából

jött, fülöp-szigeteki, és verseket

ír, nagyon aranyos, az internetre

teszi fel a verseit, hogy az egész

világ tudja, hogy ő, és akkor tudni

fogja az egész világ, hogy az inter

neten, és akkor majd elolvassák,

és akkor majd érezni fogják, hogy

milyen nagy, és milyen nagy

szerű, és ez az érzés bennük lesz,

és akkor jobb lesz mindenkinek,

és neki is, és rowena olyan szeretet

reméltó, és olyan kedvesen moso

lyog, csak néha fájnak a fogai, akkor

nem mosolyog, de egyébként mindig,

mert tudja, hogy mosolyogni , ha

rámosolyogsz a világra, akkor az

vissza, és ez a vissza, ez mindenki

esetében bejön, tehát csak mosolyogj

, és akkor vissza, és akkor már nem

járhatsz rosszul, különben is mary azt

mondta, hogy rowena és lem itt talál

koztak iowában, ők is ösztöndíjasok

voltak, az egyik egy mexikói indián,

a másik messziről, a fülöp-szigetekről

jött, és ez csodálatos, hogy itt, éppen

itt találkoztak, és hogy ennyire,

és hogy így meg tudták valósítani, ez

mindenképpen csodálatos, meg tisztelet

reméltó, és a filippiniekben nagyon nagy

a hazaszeretet, és ez is olyan különleges,

és a rowena verseit otthon letöltik, már

minthogy letöltik a fájlról, és akkor szegény

otthonmaradt filippiniek is olvashatják,

legalább tudni fogják, miket ír rowena itt,

a messzi iowában, és hogy mennyire rossz

neki, hogy ilyen messze kell lennie, és hogy

hamburgert muszáj ennie, szegénynek,

itt, a távoli amerikában ---

 

azt már elmondhatom

azt már elmondhatom, hogy láttam

a mississippit, sőt, fürödtem is benne,

meg át is keltem rajta, többször is,

hajóval utaztam, és figyeltem a partot,

egyfolytában huck járt az eszemben,

tudod, a tom sawyerből, meg az a rab

szolga, jimmy, kerestem őket a parton,

de nem találtam, sehol se találtam

őket, nem baj, viszont napoztam egyet,

elhevertem a mississippi homokos

partján, élveztem az erős napsütést,

bernardo és igal is ott napozott, meg

kang han és ayeta is, bár ayeta nem

sokáig napozott velünk, ő ment elsőnek

árnyékba, afrikai fekete bőre nehezen

bírja a napot, mondta is, hogy ez neki

túl sok, ezen kicsit elcsodálkoztam, és

kérdeztem is, hogy talán ugandában hi

degebb van, enyhe iróniával kérdeztem,

de nagyon komolyan válaszolt, állítólag

ott olyan sok az eső, hogy sosem megy

30 fok fölé a hőmérséklet, szerinte a tűző

nap elviselhetetlen és egészségtelen, egy

szerűen nem érti, a fehér bőrünkkel miért

napozunk olyan sokáig, ez veszélyes is lehet,

mondta ayeta a mississippi partján, ott,

hol a kis huck sietett egykor beléje,

fürödni ---

 

beatrice

a német csajt beatrice-nek hívják,

kopasz, 21 éves, 180 centi, és

kemény, férfias arca van, néha

lila parókát ölt, csak akkor, ha

buliba megy, olyankor szívesen

táncol lányokkal, rögtön az első

buli után meggel barátkozik össze,

meg nagyon csinos, szintén huszon

egynehány éves, a főnökséghez

tartozik, a staff munkatársa, közben

verseket ír, a poetry classban olvassa

fel a verseit, szép, ovális arca van,

kicsit széles a csípője, de nem baj,

ő itt az egyetlen igazi bombázó, igal

mondta is, hogy már meggel álmodik,

meg buzzival, elmagyarázom neki,

a meg buzzi névről magyarul mire

lehet asszociálni, hozom neki a busz

meg a bus példáját, nagyon értékeli

a dolgot, csillogó szemekkel magyarázza,

ha ő egyszer megbuzzi, milyen is lesz

meg, ha végre megbuzzi, és röhög,

közben beatrice egyre népszerűbb

a lányok között, meg is vele lóg,

furcsán néznek ki együtt, amikor

beatrice lila parókát vesz, és hosszú

fehér nyári ruhát, úgy néz ki benne

és a parókában, mint valami transz

vesztita, aki nőnek öltözött, csodálkozva

figyeljük, ahogy meg és beatrice együtt

táncolnak, igazán szép pár, jól mutatnak

együtt, nincs nekünk már itt semmi

dolgunk, magyarázom igalnak, aztán

még két hónapig figyelhetjük, ahogy

beatrice az ujjai köré csavarja a lányokat,

közben az amerikai sikereit is építgeti,

ő az egyetlen, akinek esélye van itt

maradnia iowában, mi többiek pedig

szomorú szívvel búcsúzunk ---

 

önkéntes krematóriumban

a mayflower-kollégium nyolcadik

emeletén vagyok, nyitom a szobám

ajtaját, amikor a hátam mögül

előlép agnieszka, a lengyel nő, nem

is lengyel, hanem francia, párizsban

él a férjével, bár tel avivban is élt

néhány évet, ráadásul new yorkban

született, a szülei lengyelek voltak,

lengyel emigránsok, agnieszka ott

látta meg a napvilágot, gyerek

korát new yorkban töltötte, ott,

a new york-i aszfalton, ott lakott,

baseballt játszott, meg kosarazott,

iszonyatosan beszéli az amerikai

angolt, mint valami new york-i home

less, de franciául is nagyon jól beszél,

ropogtatja az r-betűket, akár egy

született párizsi nő, egyébként még

héberül is beszél valamennyire,

a lengyel pedig az anyanyelve,

szóval, könnyedén beszélget a nagy

világgal, mégis utálja a világot

maga körül, mindig rosszkedve van,

fáj a feje, a szobája krematórium,

ezt igal mondta, aki állandóan nála ül,

és aki szintén félig lengyel, de ő már

tel avivban született, szóval, jól meg

vannak, csak agnieszka cigarettázását

nem tudja elviselni, én sem tudom el

viselni, nem is kétséges, borzalmas

az állandó füst, rögtön füstmérgezést

kapok, amint a szobájába lépek,

ő meg csak cigarettázik, és közben

verseket ír, és az isteni színjátékot

olvassa, olaszul, merthogy ő olaszul

is tud, na, nem nagyon, csak éppen

olvassa dantét, inkább gyengén, mint

jól, istenem, nem tudhat mindent, ez

igazán megbocsátható, én mindenképp

drukkolok neki, hogy sikerüljön, ott,

az önként vállalt krematóriumban,

sikerüljön angolra fordítania dantét,

mert ez a terve, dante mélységeiben

turkál, dante bugyraiban, ilyenek

vagyunk, így érezzük jól magunkat,

vállaljuk önkéntes krematóriumunkat

a ki tudja hanyadik bugyorban,

a ki tudja miféle vezeklésben ---

 

magas, éneklo hangon

magas, éneklo hangon

a computerszövegekről

beszél nekünk egy svájci

és szőrös fiatalember,

már nem is olyan fiatal,

negyvenöt év körül járhat,

szőrös a keze, a nyaka,

sűrű, tömött bajusza van,

az állán pedig erős,

borotvált szőrzete, kemény

izomzatú, szemüveges,

férfias ráncokkal az arcán,

ráadásul emilnek hívják,

szóval, kemény gyereknek

tűnik, csak a hangja

olyan, mint egy herélté,

ezen a magas hangon

tart előadást a számítógépről,

a computerirodalomról, arról

beszél, hogy a jövőben hiper

szövegek fognak születni,

egyszerre több dolgot olvasunk

majd, és nem lesznek könyvek,

csak számítógépek lesznek

körülöttünk, minden szöveg

számítógépre kerül, és ott,

a számítógépen majd lehívjuk

a különböző szövegeket, meg

persze az internetről is lehívjuk,

és amikor lehívtuk, akkor majd

jól érezzük magunkat, és elolvassuk,

és a computerszövegek tulajdon

képpen hiperszövegek, mert

egyszerre lehet majd több változata

egy regénynek a számítógépen,

és majd mindenki azt a változatot

olvassa el, amihez kedve van, így

nagyon demokratikus lesz az irodalom,

és mindenki maga fejezheti be majd

a szövegeket, a regényeket meg

a novellákat és a verseket, de

ezeket már nem is így fogják hívni,

a műfajok is megszűnnek majd

meg minden, és az nagyon érdekes

lesz, ha majd így fognak élni meg

írni meg olvasni az emberek, emil

már nagyon várja azt az időszakot,

mert az még a mostaninál is izgalmasabb

és érdekesebb korszak lesz, pedig

már ez a mostani is nagyon érdekes

meg izgalmas is ---

 

barátom, german

kicsit őrült vagy, barátom, german,

mondom a chilei költőnek, izgatottan

rohangál fel-alá a folyosón, levegőt!,

levegőt!, suttogja, majd beront

a szobájába, kiszedi az ablaktáblákat,

és mindenáron lélegezni akar, lélegzik is,

egészen normálisan lélegzik, nem tudom,

minek is akar ennél normálisabban,

de ettől függetlenül is pánikol rendesen,

remeg a keze, izzad, fehér az arca,

tisztára, mint aki most kap szívinfarktust,

tetejébe még cigarettára is gyújt, majd

vodkát iszik, a vodka kedvelt ital itt,

amerikában, egyáltalán, ezek tényleg

imádják az oroszokat, egyedül az oroszok

tudják őket érdekelni, szóval, issza a vodkát

german, a chilei költő, mert meg akar

nyugodni, nem tudom, mitől lett ilyen

izgatott, mitől borult ki ennyire, egyedül

érzi magát, nincs feldobva attól, hogy itt

lehet amerikában, a messzi amerikában,

honvágya van vagy mi, valamit suttog

nekem, valami olyasmit, hogy elege van

az amerikai puritán erkölcsökből,

elege van mindenből, hogy egyedül van,

hogy nem figyelnek a nők, hogy nincs

egy nő, aki értékelné őt, a fiatal chilei költőt,

hogy mindenki csak saját magával,

és egyáltalán, elege van,

és gyűlöli, hogy mindenki olyan kemény,

és különben is joga van egyszer

végre igazán kiborulni ---

 

a török nő

a török nőt erendiznek hívják, ötven

éves, prózaíró, kövér, hatalmas feneke

van, és mindenbe beleüti az orrát,

egyébként szimpatikus, csak engem

nem szeret, attól fél, hogy haragszom

, merthogy török, és a törökök 150

évig irtották a magyarokat, vagy nem

is irtották, mert voltak olyan magyarok,

akik jóban voltak a törökökkel, mit tudom

én, mindegy, de tény, hogy itt, iowában,

a török nő egyfolytában engem cseszeget,

mert azt hiszi, nem szeretem őt, ezt meg

is mondta nekem, egyértelműen, hogy

biztosan haragszom , mert a magyarok

haragszanak a törökökre, ő ezt biztosan

tudja, és a magyarok elpusztították a sok

szép török emlékhelyet, és nem vigyáztak

a mecsetekre, mondja erendiz, én mindezzel

egyáltalán nem tudok mit kezdeni, aztán

egy elegáns társasági vacsoránál még jobban

elszúrom a dolgot, mert erendiz jelenlétében,

miután megint előhozza szokott szorongását,

hogy a törököket senki nem szereti, még

a magyarok sem, egyszóval, erre válaszolva

elmesélem, hogy a budai várban található

az utolsó budai pasa sírja, és ez milyen szép

gesztus a részünkről, hogy ott van a sírja, és

én, amikor a kutyámat sétáltatom, mindig

arra megyek, arra sétáltatom a kutyám, erre

bernardo, a brazil gyerek elkezdi teli szájjal

magyarázni, hogy a kutyám biztosan lepisili

a török pasa sírját, és röhög, amire mindenki

elkezd kicsit a tányérjába somolyogni, ennyi

kell csak szegény erendiznek, feláll az asztaltól,

idegesen kimegy, azt hiszem, nem sikerült

megalapoznom a török—magyar barátságot,

pedig tényleg nem haragszom a törökökre, sőt,

azt gondolom, mi szeretjük egykori hódítóinkat,

a mohácsi csata évfordulóját is mi ünnepeljük,

nem ünnepli azt rajtunk kívül senki ---

 

a megvalósult álom

végre buszra szállunk, és el

indulunk a john deere-művekbe,

végre megnézhetjük a mező

gazdasági gépeiről elhíresült

john deere-traktorgyárat, végre

láthatjuk mindazt, amiért élni

érdemes, iszonyatos kombájnokat,

cséplőgép-óriásokat láthatunk,

az esztergapadok mellett boldog

rabszolgák serénykednek, kapunk

john deere-baseballsapkát meg

john deere-táskát, és védőszem

üveget is kapunk, borzasztóan

jól érezzük magunkat, beülünk

mindenféle óriás masinába, és

úgy fényképeszkedünk, mindenki

boldogan mosolyog mindezekhez,

annyira itt, annyira érzés,

hogy megtekinthetjük az iowai

gépgyártás egyik fellegvárát, itt

csupa boldog amerikai nagyon ki

egyensúlyozottan és szakszervezeti

jogokkal felruházva éli az életét,

igallal együtt beültetnek valami

john deere-robogóba, bizony, el

is indul a robogó, nevetve, boldogan

keringünk ott, a john deere-művek

betonudvarán, mindenki mosolyog,

mindenki elégedett, a többiek in

tegetnek, na lám csak, itt is jártunk,

ilyen a megvalósult álom, ilyen

a megvalósult boldogság ---

 

az idegen férfi

u pe myint, az idegen férfi,

a titokzatos eunuch jön

velem szemben a folyosón,

gumiból van az arca, szeme

helyén üveggyöngy lapul,

mozdulatai gépiesek, a mosolya

is gépies és hiteltelen, furcsa

szorongást érzek, ha rám

néz, ezért én is csak gépiesen

mosolygok , ha találkozom

vele, most is ezt teszem, ideg

esen és gépiesen köszönök

neki, idegesít a jelenléte,

misztikusnak és távolinak

érzem, nem tudom, kínai-e,

avagy indiai, merthogy vala

honnan arról a tájról érkezett,

myanmar állampolgára ő,

magyarul burmai, azon felül

író, nem is tudom pontosan,

hol van az a burma, mindegy,

egyébként orvos is meg természet

gyógyász, haijal, a vietnámi

prózaíróval viszonyban van,

kövér és puha, és ez a puhasága

megtévesztő meg riasztó is,

mert egyáltalában nem gyenge,

nem is puhány, látszólag

lassan és tétován, ügyetlen

intézi maga körül a dolgokat,

pedig éppen, miként a macska,

amelyik vadászni készül, olyan

ez a kényelmessége és ráérős

sége, és a puhasága mögött is

valami félelmetes és meg

magyarázhatatlan erő ---

 

távoli, idegen lények

megyek kalonába, abba az amerikai

kisvárosba, ahol az amish-vallásúak

élnek, visszamegyek a tizennyolcadik

századba, tizennyolcadik századi ruhák

ba bújt embereket látok, lovaskocsikon

és kétkerekű utánfutókon, szekereken

közlekednek a város körüli farmokra,

villanyt nem használnak, nem néznek

tévét, nem mosnak mosógéppel, nem

ülnek autóba, nem szeretnek semmit,

aminek köze van a huszadik századhoz,

azt az életformát követik, amit betelepült

őseik képviseltek, nem haladnak a korral,

nem akarnak a korral lépést tartani, elegük

van mindenből, ami új, nem interneteznek,

telefont nem használnak, táviratot nem

kapnak, fényképeket nem készítenek, nem

akarják látni kisgyerek, kamasz, házasodni

készülő, családot fenntartó, haldokló maguk

dokumentumait, nem akarnak semmit, ami

új, ami nem eredeti, nem tartanak kapcsolatot

a külvilággal, gyerekeket viszont szülnek,

azokat is így nevelik, láttam néhányat,

mintha tom sawyert láttam volna, olyan

ruhában voltak, ültek egy kétkerekű után

futón, papájuk elegánsan ült a bakon, kezében

gyeplőt tartott, úgy irányított valami szomorú

lovat, mi egy volkswagen kisbusszal mentünk

el melletük, nem néztek ránk, mereven nézték

az alattuk is porzó földes utat, tízéves gyerekek

voltak, nem akartak minket észrevenni, nem

akarták tudomásul venni, hogy van még rajtuk

kívül is világ, mintha ufók lettünk volna, úgy

mentünk el mellettük, és egy pillanatra

valóban úgy éreztem, hogy ők a valóságosak,

és mi vagyunk a távoli, idegen lények ---

 

reggeli napsütésben

hajnal van, álmatlanságommal nem

tudok mihez kezdeni, igal a konyhában

motoz, azt akarja, hogy felkeljek, de

nincs kedvem beszélgetni vele hajnali

hat órakor, idegesít a motozása, meg

is hallani a motozását, váratlanul

elalszom újra, és álmomban tel avivban

járok, a tengerparton, meztelen talpam

alatt érzem a süppedős, puha talajt,

érzés ez a puhaság, mázl tov,

köszön rám valaki, látom, hogy igal az,

üveg bort szorongat, nem is szoktál inni,

mondom neki, most ünnep van, mondja,

a te ünneped, mondja, mert nagy szerencse

ért téged, mondja, így mondja, hogy

"nagy szerencse", ilyet soha nem szokott

mondani, ennyire még soha nem láttam

érzelmesnek, kicsit csodálkozom, de

ő csak hadonászik az üveggel, meg egy

nagy fekete kalapot is lenget felém, valami

miatt nevetni kezdek, és még akkor is

nevetek, amikor már tágra nyílt szemmel

nézek körül a szobámban,

reggeli napsütésben ---

 

reggel, ébredéskor

kimegyek a konyhába, reggel van, igal

már eltűnt a jawa house-ba, kávét iszik,

nyilván, meg croissant-t eszik hozzá, mindig

ezt csinálja, én meg csak toporgok itt a közös

konyhában, nem tudok magammal mit kezdeni,

lenne, ha itt lenne, és magyarázna valamit,

ahogy szokta, vagy hívna uszodába, mit tudom

én, lenne, ha itt lenne végre, még akkor is,

ha iszonyú idegesítő, mert valami nyugtalan örök

mozgó van beleszerelve, nem is tudom, de meg

nem áll egy pillanatra sem, közben még dolgozik

is, meg beszél, meg magyaráz, egyfolytában, be

nem áll a szája, azt mondja, mindenki ilyen ott,

izraelben, örökké rohangál mindenki, és még

szaunába sem járnak, mert az egész ország egy

nagy szauna, mondja, nagyon csodálkozott is,

amikor először elvittem az iowai szaunába, be

sem akart menni, csak mondta, hogy milyen

érdekes, és biztosan csupa homokos jár oda,

magyarázta, aztán mégis bement, de ettől is

csak idegesebb lettem, mert három perc után

már abba akarta hagyni, azt mondta, hogy ő

nem tud öt percet egy helyben ülni, és ez tényleg

így van, szóval már biztosan ott van a jawa

house-ban, és issza a kávéját, kora reggel már

odament, én meg még fényes délelőtt is csak

itthon tehetetlenkedem, téblábolok, mint valami

szélütött, és a nagyanyámra gondolok egyfoly

tában, aki tabon halt meg, somogy megyében,

apám hároméves volt akkor, amikor meg

halt az anyja, czigler rózának hívták, már

mint a nagyanyámat, és amikor megmondtam

ezt a nevet, márminthogy cziglernek hívták,

akkor igal, számomra teljesen váratlanul, fel

nevetett, aztán valami leírhatatlanul ismerős

gesztussal így szólt: salom ---

 

san francisco, gyönyörű álom

anasztázija, az orosz íróno nagyon büszke

arra, hogy a nagypapája kágébé tábornok

volt sztálin idejében, papája meg az ezredesi

rangig vitte ugyanennél a nagyszerű szerve

zetnél, szóval mindketten dicső módon és fe

lettébb hasznosan szolgálták a szovjet-orosz

hazát, és így anasztázija büszke lehet az egész

családjára, nevelést kapott, már hatévesen

angolra tanították, ami azt mutatja, hogy

a kágébés papa meg nagypapa bölcsen látták

előre jövőjüket, milyen nagyszerű ez, hogy

anasztázija ilyen nevelést kapott, és ezért

most itt lehet iowában, itt írja az új regényét,

pontosabban a legelső regényét, ugyanis

anasztázija még csupán huszonhárom éves,

eddig egy verskötete látott napvilágot orosz

honban, de az annyira jól sikerült, hogy

rögtön ki is küldték ide iowába, a kágébés

nagypapának nincs ebben semmi szerepe,

nehogy azt higgyük, szóval, most minden

nap dolgozik kicsit a regényén, hogy el

készüljön vele, mire hazaér, ez nagyon

lesz így, nem törődik semmi mással, hű

ségesen küldi leveleit otthon maradt ba

rátjának, ímélezik minden nap, néha segít

olgának kommunikálni, mert olga drámaíró,

és nem tud angolul, de megírta tánya-tánya

című csehov-utánzatát, ettől aztán világhírű,

vagy majdnem az, csak kommunikációs gondjai

vannak, nem baj, itt van anasztázija, aki úgy

beszél angolul, mint valami new york-i, még

sem érdekli semmi más, csak a regénye, egyéb

ként kedves lány, hisz a lélekvándorlásban,

meg mindenféle misztikus tanokban, a bűntől

nagyon fél, és nagyon fél amerikától is,

néhányan persze tőle is félnek, például

vaszilij, a moldáviai román, aki azt

gondolja, hogy anasztázija kágébés ügynök,

és róla is jelentéseket ír, de anasztázija tényleg

csak a regényével törődik, csak a regényén

dolgozik vagy két hónapig, aztán olgával együtt

elutazik san franciscóba, és ott, san franciscóban,

ott történik a baj, kirobban a nagy szerelem,

összejön egy helybeli orosz fiatalemberrel,

szegényke se lát, se hall, barátot, regényt,

mindent elfelejt, csak a szerelem, meg san

francisco, tart is az egész vagy egy hétig,

akkor gyorsan visszamegy iowába, és szervez

kedni kezd, hogy az ösztöndíjából még néhány

hétig san franciscóban maradhasson, ehhez

vízumot kéne hosszabbítani, meg repülőjegyet

átiratni, és minden rendben is volna, de az

a bizonyos égi jel, egyik régi-régi barátja meg

hal valami autóbalesetben moszkva mellett,

egyszerűen muszáj hazautaznia, ott kell lennie

a barátja temetésén, nem lehet másképpen, vége

tehát a nagy-nagy szerelemnek, marad a regény,

meg moszkva, és san francisco is csupán csak

gyönyörű álom ---

 

reggel tizenegy óra

reggel tizenegy óra van,

ideje magamhoz térnem,

elszántan kipattanok az

ágyamból, felveszem a sport

cipőmet, könnyű és laza

rövidnadrágot, úgynevezett

campinggyatyát veszek, bele

bujtatom magam, finom, reggeli

erotikus érzés, ahogy lustán

és hatalmasan elhelyezem

magam a rövidnadrágomban,

és ekkor, szinte rendelésre,

megérkezik jane, a kis jane,

aki igal műfordítója, nagyon

aranyos és félénk huszonöt

éves lány, kiválóan beszél

héberül, arabul, oroszul és

persze angolul, nem tudom

igazán, melyik is az anya

nyelve, igalt keresi a másik

szobában, közben szakszerűen

végigmér, mint aki akar vala

mit, de tudom, ez csupán

az itteni átverés, a közvet

lenség és a természetesség

kifejezése, úgysem akar

semmit, ez már régen nem

divat errefelé, nem is tudom,

ezek hogyan szaporodnak,

talán még az is igaz, hogy

csupán a sok-sok bevándorló

miatt vannak itt ennyien,

gondolom magamban, és

közömbösen futni indulok ---

 

lazán és titokzatosan

chicagóban vagyok, egy itteni

magyar költővel valami furcsa

kocsma felé megyek, velem van

egy san franciscó-i lány, anjának

hívják, állandóan engem kérdez,

mint aki szerelmes belém, vékonynak

érzem magam és nagyon vonzónak,

nyilván valóban vékony vagyok és

vonzó, lazán és titokzatosan mosolygok,

tanulj meg lazán és titokzatosan

mosolyogni, ez a legfontosabb, írj úgy,

mintha lazán és titokzatosan mosolyognál,

chicago egyik lepusztult kocsmája

felé megyünk, miközben iszonyú titok

zatosan viselkedem, mintha bármilyen

értelemben is viselkedhetnék iszonyú

titokzatosan, jelentőségteljesen anjára

nézek egyszer-egyszer, aztán nem is

foglalkozom vele egyáltalán, rejtélyes

idegennek lát, aki valami különös,

távoli világból érkezett, és itt és most

valóban rejtélyes idegen vagyok, aki

valami különös, távoli világból

jöttem, lazán és titokzatosan ülünk

be valami furcsa és lepusztult étterembe,

lazán és titokzatosan rendelünk is

valami italfélét, aztán csak ketten

vagyunk, aztán csak egyedül

vagyok, aztán pedig az asztal is,

mintha csak magában, egyedül

lenne ott ---

 

chicago, éjjel

azt az éjszakát chicagóban, azt

ne felejtsd el soha, a michigan-

partján, a chicago avenue melletti

részen, a pearson street járdáján

álltam, amikor megláttam azt a torz

alakot, azt az embert, akihez foghatót

még soha, valami iszonyatosan sérült

arcot láttam, az orra hiányzott, épp

akkor érkeztek ki hozzá a mentők, egy

rendőr már javában terelt minket el,

fekete férfi volt, haldoklott, amikor

az orvos föléje hajolt, fuck you, mondta,

és kiköpött a földre, fuck your god,

motyogta, és a feje végképp hátrahanyatlott,

a kezében még szorongatta napi adagját,

mint aki tudja, hogy erre az adagra még

valahol, valamikor szüksége lehet ---

 

gospel music

chicagóban vagyok, misére visznek épp

a barátaim, azt mondják, gospel music,

és hogy érdekes lesz, azt mondják, ez

a helyi fekete közösség keresztény szer

tartása, kicsit szorongok, csupa fekete

körülöttem, nem nagyon szeretnék vala

mibe belekeveredni, csak nehogy jöjjön

a ku-klux-klan, gondolom magamban,

illedelmesen leülünk, elhelyezkedünk

a padban, ahogy otthon is szokás, látom,

hogy boldog fekete úriemberek mikrofonokat

helyeznek el a szószéknél, türelmesen várom

a szertartás kezdetét, mindenki boldog és

izgatott, csinosan öltözött urak és hölgyek

vesznek körül, megjelenik egy világos

öltönyös, fehér nyakkendős fiatalember,

erős és öblös hangon énekelni kezd,

a gyülekezet csendben figyeli, majd

egy-egy hang válaszol neki, előbb

bátortalanul, majd erőteljesebben,

egyre több hangot hallok, végül már

mindenki áll a helyén és énekel, én is

felállok, nyugtalan és dinamikus az ének,

néhányan a helyükön állva is mámorosan

ringatják magukat, mögöttem egy vékony

fekete nő eszméletlen miniszoknyában

dobálja magát, dobálja magát és énekel,

mámorosan és extatikusan, a mellettem

lévő kövér, fekete asszonyság túlméretezett

idomait ringatja, méteres csípőjével olykor

hozzám dörgölődzik, az ének kitölti az

egész templomot, dzsízösz, dzsízösz, hallom

egyre többet, a hangulat félelmetes és fel

kavaró, ilyennek képzelem az afrikai törzsi

táncokat, várom, hogy a miniszoknyás ön

kívületi állapotba jusson, miniszoknyája és

feszes blúza alatt kihívóan dobálja testét,

szemét félig lehunyja, szemhéja alól kivillan

kifordult szemfehérje, dzsííízösz, dzsííízösz,

dzsííízösz, hallom egyre, még akkor is hallom,

amikor már a templom előtt az október végi

hűvös szél megnyugtatóan hűsíti felhevült

arcomat ---

 

egészen a fekete fáig

a sapkámat a fejembe húzom,

baseballsapka, bár nem tudok

baseballozni, mégis, szeretem

ezt a sapkát, futni indulok,

lemegyek a kollégium elé, és

végigfutok az iowa folyó innenső

oldalán, át a hídon, szembejönnek

velem mindenféle ismeretlenek,

köszönnek nekem, én visszaköszönök,

késő este van, sőt éjszaka, éjszakai

futásunk közben köszöngetünk

egymásnak, nincs jobb dolgunk,

közben élvezzük, hogy megizzadunk,

éjszakai futásom ez, az éjszakai

rohanásom, megszokott rohanásom,

legyen meg a mindennapi rohanás,

a mindennapi rohanásom add meg

nekem, ma, add meg a mindennapi

futásomat, add meg, mondom magamban,

miközben futok az éjszakai parkban,

még addig a fáig, mondom magamban,

még addig el kell futnom, hogy legyen

erőm holnap is, majd holnap is legyen

erőm, és bátorságom is legyen, mert

mindennap befutni az éjszakai park

ba, és mindennap elfutni addig a fáig,

mert mindennap meg kell tenni az utat

odáig, egészen a sötétlően magasló,

vészjósló fekete fáig ---

 

túlélésre játszom

nem eszem húst, nem eszem

tejterméket, nem veszek magamhoz

állati fehérjét, sok gyümölcsöt eszem,

zöldséget, barna kenyeret, de

kenyeret is csak módjával eszem,

nehogy,

nehogy megjelenjenek rajtam

a kiütéseim, nehogy

kiüssem magamat,

nehogy kiütéssel győzzek

önmagam ellen,

magam ellensége nem

vagyok a magam ellensége,

mondom magamban, és

nem eszem húst, mert

felerősíti allergiás

tüneteimet, nem

, hogy nem eszem

semmit, mert így

majd egyszer csak nem

leszek, és akkor két

ségtelen, hogy

már tüneteim se lesznek,

itt, a távoli amerikában, de

mégis, csak kihúzom még

valahogy, tudom, hogy

egyszer még

haza kell térnem ---

 

színes zászlók san francisco felett

színes, gyönyörű zászlók lobognak

mindenfelé san francisco felett,

persze ez így nem is igaz, nem

felette lobognak, hanem

san francisco házain lobognak,

és nem is mindenfelé, csak éppen

a központi negyedben, ott, ahol

egykor a beatnikek, allen ginsbergék

éltek valamikor, de tény, hogy

gyönyörű színes lobogók, szivárvány

színű zászlók lengenek, mint valami

majálison, győzedelmesen lobognak,

hirdetik a melegek szabad szerelmét,

itt, a nyugati parton, kedves öreg

ismerősöm, clark blaise mutatja

a sokszínű san franciscó-i világot,

mosolyogva és jókedvűen megyek

végig a színes lobogók között,

jókedvűen és mosolyogva, clark

vezet engem, nevetve magyarázza,

hogy vidám fickók ezek, és itt,

mondja, itt valóban mindent lehet,

szabadok vagyunk, mondja, és

semmi sem kötelező senkinek,

magyarázza, olyan hihetetlen

az egész, és mégis, nagyon is

hihető, hogy itt, a nyugati parton,

itt vagyok én is, a puritán és

szigorú, és mégis oly nagyon

szabad amerikában ---

 

éjszaka, san francisco

éjszaka van, a market street és a powell

sarkán állok, san franciscóban, valami

fekete homeless jön oda hozzám, nem kér

pénzt, csak magyaráz, nem félelmetes, csak

érthetetlen, egyedül vagyok a nyugati part

legszebb városában, kicsit beszélgetek éj

szakai barátommal, aztán otthagyom, gyalog

megyek ideiglenes otthonom irányába, való

szerűtlenül biztonságos minden, szinte

idilli, sétálok az enyhe san franciscó-i

éjszakában, pálmafákat látok és mediterrán

növényzetet, éjjel két óra van, amikor

megérkezem sheldon street-i otthonomba,

öt éjszakán át ebben a lakásban élek, és

öt éjszakán át egyedül vagyok itt, ebben

a lakásban, a nappaliból éppen a csendes-

óceánra látok, kilépek a teraszra, lábam

előtt a nyugati part, lábam alatt san francisco,

és boldognak kellene lennem, és én valóban

boldog vagyok, csupáncsak boldog ---

 

záróbuli

az igal elutazása előtti estén tartottuk

a záróbulit a folyosón, a lift és a japán nő

szobája közötti területen, volt bor, sör

meg zene, táncoltunk is, ayeta is táncolt,

ugandai törzsi táncokat kértünk tőle, de

csak mosolygott rejtélyesen, és enyhén

bumfordi testét próbálta ringatni valami

féle általános nemzetközi rituálé szerint,

nem nagyon sikerült a dolog, egyébként

peterrel táncolt, aki szintén ugandai, csak

egy-két évtizeddel korábban dobbantott

ide, iowába, és most tanít, szóval egyetemi

oktató, itt tanít az iowai egyetemen, mindenki

imádja, egyfolytában beszél, arról beszél, hogy

őt mindenki zseninek tartja, és hogy ő már

mindenfelé publikált a világban, a legutóbbi

cikkét is japánul jelentették meg, valami

nagyon híres japán napilapban, aztán onnan

átvették a szingalézok, és kiadták, annyira

tetszett nekik, majd ausztráliában is kérték,

könyörögtek neki ezért a bizonyos cikkért, de

ő megmakacsolta magát, mert olyan kis önfejű,

és számára egyetlen az isten, az istent pedig

elvis presley-nek hívják, és imádja őt, azzal is

kifejezi az imádatát, hogy a zokniján is elvis

presley arcképe van, szóval, peter imádnivaló,

és az is fantasztikus, hogy elvis presley-nótákra

táncol, közben pedig a cipője és a nadrágszára

között ki-kivillan elvis presley szigorú ábrázata,

nagyon érzés ez, valahogy megnyugtató, hogy

ilyen nagyot táncolunk itt, a záróbulin, ismerkedünk

elvis arcképével, boldogan mosolygunk egymásra,

kang is mosolyog, a koreai kang, bár kang állandóan

mosolyog, ráfagyott a szájára valami szöuli mosoly,

mosolyog és gesztikulál, ha nem gesztikulálna,

akkor nem tudná hova rejteni a kezeit, ezért

örökké gesztikulálni akar, de azért azt se lehet

örökké, vigyázni kell, mindenki nagyon érzékeny

itt, érzékenyek ezek a mindenhonnan összecsodített

írók, meg aztán félnek is, félnek, hogy mit is mondanak

róluk, nagyon zárkózottak, zárkózottak és visszafogottak,

de most buli van éppen, igalbúcsúztató buli, most mindent

lehet, és majdnem mindenki itt van, csak olga nincs itt,

visszavonult amerikai orosz barátnőjével, gilával

a szobájába, marihuánát szívnak éppen, olga így

bulizik, siratja önmagát, mi nem siratunk senkit,

csak próbáljuk feldobni magunkat itt, a folyosón,

a lift és a japán nő szobája közötti területen ---

 

ha megkérdezik

ha megkérdezik, mit csináltam

amerikában, nem mondom meg,

mit csináltam, mert az furcsa

lenne, ha megmondanám, hogy

nem csináltam semmit, aludtam

amerikában, egy kollégium

nyolcadik emeletén aludtam,

egy szobában, a légkondicionáló

jól működött, nem jött elő

semmiféle betegségem, pánik

vagy hasonló, szóval, minden

nagyon volt, hagytak aludni,

pénzem is volt, nem kellett

félnem a pénztelenségtől, mint

itthon, péntekenként jött

értünk a van, olyankor vittek

minket bevásárolni az eagle-be,

ez kábé olyan, mintha azt

mondanám, megyek a sparba,

ott aztán vettem magamnak

barna rizst, néha fagyasztott

halat, almát, paradicsomot,

ilyesmit, egy gallon narancslevet,

aztán egy hétig barna rizst

ettem, meg narancslevet ittam,

meg aludtam, meg néha futottam

a parkban, mások is futottak,

és köszöntek is futás közben,

mondták, hogy háj, meg néha

azt is mondták, hogy hej,

így, nagyon kedélyesen kocogtunk

egymással szemben a parkban,

és boldogan vigyorogtunk hozzá,

ezzel is jelezve, hogy egyébként

normálisak vagyunk, csak éppen

itt és most, amerikában, futunk

egyet, mert mi baromi egészségesek

akarunk lenni, őrizzük a kondit,

barna rizst és halat zabálunk,

és vigyázunk arra, hogy

minden rendben legyen ---

 

azt nem tudom

azt nem tudom, mennyiben

változtatott meg az a három

hónap, másképpen ébredek,

másképpen látom magam

körül a dolgokat, határozottabb

és keményebb vagyok, néha

úgy teszek, mintha még mindig

ott lennék, azt játszom, hogy

amerikában vagyok, hogy

megyek a jawa house-ba teát

inni, ginseng teát ittam a jawa

house-ban, néha ettem hozzá

valami süteményt, nem sokat,

a süteményben túl sok a szén

hidrát, vigyáznom kellett,

fogyni akartam, mert féltem

a betegségektől, féltem, hogy

nem jutok soha haza, hogy

még ezzel is csak gond lesz,

nem akartam gondot okozni,

aztán még azt is játszom, hogy

a mickey-be megyek, és ott

újból csirkés szendvicset eszem,

csirkemelles szendvicset, sült

krumplival és ketchupppal,

és narancslevet iszom hozzá,

az fantasztikus volt, az a sűrű

narancslé, azt nem fogom el

felejteni, szinte harapni lehetett

a sűrű narancslevet, a narancs

húsokat ropogtattam a fogaimmal,

és közben élveztem az édeskés

narancsízt, azt a narancslevet

szeretném még egyszer meg

kóstolni, csak azt szeretném

még egyszer, ott, iowában,

a mickey-ben, és még egyszer

csirkemelles szendvicset akarok

harapni hozzá, sült krumplival,

és sok-sok ketchuppal is, hogy

ha lehet ---

 

beülünk álmaink kávéházába

igal azt írta, hogy nagyon hiányzik neki

iowa, mert ott, iowában, boldognak érezte

magát, bármikor elmehetett a jawa house-ba

meginni egy kávét, és miközben a kávéját

kavargatta, elképzelhette, hogy majd talál

kozik valami olyan amerikai nővel, aki

nem érzi zaklatásnak, ha ránéz, és érezteti

a tekintetével, hogy akar valamit, valami

olyat, amit az átlagos puritán amerikai

agy olyan nehezen tud elképzelni, de igal

nyilvánvalóan tévedett, tudnia kellett

volna, hogy úgysem találkozik semmi ilyen

amerikai nővel, mert azok nem olyanok,

a nők különben sem olyanok ma már,

ezt igal is sejti, bár azt állítja, hogy tel

avivban még olyanok, még rájuk lehet

nézni, és szeretik is, ha rájuk néznek, mi

csoda egy elmaradott hely lehet az a tel aviv,

olyan dolgokat mond ez az igal, hogy nem tudok

mire gondolni, persze, akkor meg miért iowába

vágyakozik egyfolytában, ha tel avivban neki

olyan , és ott még büntetlenül bámulhat akárkit,

erre nem is gondoltam, ez kérdés, sőt, több mint

, na, legközelebb meg is kérdem ímélen, hogy

miért nem marad a seggén otthon, és miért

mindig csak az az iowa, meg a jawa house,

nahát, most aztán lelepleztem az öreget, cap

lat már vagy ötven éve a nők után, magyaráz

za a bizonyítványát, de ezt azért nem veszem be,

de nem ám, hogy is gondolja, hogy is képzeli,

hogy beveszem azt a marhaságot, hogy tel aviv

ban mások a nők, a fenét, ott is olyanok, mint

bárhol a világon, műanyag melleket gyártanak

maguknak, meg műanyag körmöket, a hajukon

annyi lakk van, hogy utálja az ember megsimogatni,

de nem is akarják, hogy megsimogassuk a hajukat,

meg nem is akarják, hogy hozzájuk érjünk, mert

az olyan, hogy nahát, meg egyáltalán, van abban

valami lealázó, ha valaki akar, ha valaki akar valamit,

mert úgyis csak azt akarja, vagyis be akar, de ne

akarjon be, ez ellen tiltakozni kell, és tiltakoznak is,

mert vannak jogaik, és különben is, az szexuális zak,

és akkor az olyan, hogy fel is lehet őket jelenteni,

mármint a férfiakat, mert a testük, az magánterület,

és ha abba valaki be, akkor az olyan, mintha a lakásába

be, és akkor az önvédelem, ha lő, és akkor lő is, el is teszi

rövid úton, láb alól, azt, aki akar be, mert megmutatja,

hogy mindazok, akik akarnak be, mindazok állatok, és

ezek mind-mind állatok, és csak örökké azt akarják,

mert ezek ilyenek, de nem szabad, hogy ilyenek

legyenek, mert ha ilyenek, akkor nem olyanok,

és nem úgy csinálják, ahogy ők akarják, de ők

nem akarják sehogy, vagy akarják, de nem úgy,

nehéz ezt megérteni, én nem is értem, de nem baj,

mert aki érti, annak se jobb, én meg csak el

levelezgetek igallal, küldjük egymásnak az íméleket,

jól elvagyunk, és közben arról ábrándozunk, hogy

egyszer majd iowában, a messzi iowában beülünk

álmaink kávéházába, és ott, ott aztán megtörténik,

megtörténik valami olyasmi, amiről álmodni sem

merünk, és nem is tudjuk, akarjuk-e igazán, hogy

valóban megtörténjen ---